2021.11.27.

Lokálpatrióta

Újbuda civil hírportálja

La nuit de la pleine Lune/Full Moon in Paris (1984) szubjektív filmajánló

3 min read

La nuit de la pleine Lune/Full Moon in Paris (1984) Teliholdas éjszakák – rendezte Eric Rohmer.

Szerethet-e egy férfi két nőt egyszerre? Szerethet-e egy nő három férfit egyszerre? Az előbbi a gyakoribb romantikus filmekben, mint fő, vagy mellékszál, de a film, amiről itt most szó lesz, az utóbbira mutat egy lejátszást… amit előre ki nem találna az ember…))

LES NUITS DE LA PLEINE LUNE] Eric Rohmer, 1984 - CHAOS

A story-val kezdtem (nyugi, annál az egy kérdésnél több nem lesz konkrétum…), miközben egészen a feléig, két-harmadáig nagyonis csendesen csordogál a történet, szinte nem is arra figyelünk (figyeltem…), hanem a finom rezonálásokra. Eric Rohmer számomra az egyetlen szerző, aki Woody Allenen kívül ilyen finom szerkezetét tudja felmutatni a férfi-női kapcsolat lelki rezdüléseinek.

Romantikus film, de úgy, mint a Woody Allen filmek, furán kicsit, de nagyon mélyre menően… A filmben is, meg a nézőben… Úgy van ideje a nézőnek el-elgondolkozni, hogy ő hogyan is van ezekkel, hogy egy pillanatra nem kell „elengednie” a filmet, amely egy másodpercre nem unalmas (jó, nekem, másról nem tudhatom…).

Persze nem Woody Allen film, hanem nagyonis Eric Rohmer film… Ki tudja, voltak-e egymásra hatással, ismerhették egymást, de végülis nem hiszem… Nem ez a lényeg. Most ebben a pillanatban felejtsük is el Woody Allen-t és koncentráljunk Rohmer-re.

Amikor az elején/születéskor, előtte, ki tudja, osztogatják az elemi/eredeti empátiát, Rohmer vagy 4-szer állhatott vissza a sorba…)) Az, hogy a férfiakon átlát, istenem, ő is férfi, meg ahogy szoktam gondolni, a férfiak olyan egyszerűek, mint a faék (bizonyos szempontokból, és a nőkhez viszonyítva egészen bizonyosan). De hogy a nőket hogy?! Mindegy, fontos, hogy megy neki… nagyonis…

Mondom, a hosszú schnittek az elején tulajdonképpen (most belegondoltam…), talán nem tudatosan, de hipnotikus hatással vannak az emberre. Kirázzák a mindennapi gondjaiból, másik dimenzióba viszik, semmi máson nem tud gondolkodni, csak hogy mi van/lesz a vásznon/képernyőn.

A trénerek szakkönyveiben jégtörő feladatoknak hívják azokat a mindennapi létből ki- és a tréning saját terébe/dimenziójába bebillentő kis közjátékokat, amelyeket sokan ismerünk. Ilyen rögtön a főcím hosszú schnittje, amely alatt 180 fokot elfordul a kamera és a világ legunalmasabb, sivár, de azért beépített modern francia banlieu/kisváros anti-panoráma panorámáját mutatja, és egy a lakótelepi falansztereknél csöppet előkelőbb, végtelen egyszerű, ha értenék hozzá, azt mondanám, bauhaus stílusban épült társasház jellegű, talán 2 emeletes ház kapuján pihen meg a félfordulat végén…

Kivárhatatlan, kibírhatatlan, de pont ezért zsibbasztó, hipnotikus hatású, máris nem az összesöprésre váró falavelekre, meg ehhez hasonló prózai dolgokra gondolunk, már meg vagyunk véve (vagy itt rögtön elzárjuk, temperamentuma, ízlése válogatja…).

Szerintem láthattam már vagy 30 évvel ezelőtt, ami megmaradt bennem, az, hogy akkor is elvarázsolt, belém égett néhány szereplő arca, néhány jelenet, de az erre kiváló feledékenységem segített abban, hogy majdnem (jó, néhány komolyabb déjà vu-vel azért…)) vadonatúj filmként fogadhassam be. Mondjuk ha többre emlékeztem volna, akkor is új élmény, mert 30 év az nagy idő, Elemér, nem ugyanaz az ember nézi a cuccot… És persze, Fabrice Luchini-t se úgy nézem/hallgatom ma, mint valaha…))

Nem mondom el a történetet, nem is utalok rá jobban, többel, mint az elején, de annyit talán, hogy a lassan csörgedező történet mondjuk az utolsó negyedben felgyorsul, csattan, mint az ostor, és ez a ritmusváltás is valahogy benne van az egészben, mint a növekedő hernyóban a lepke (csak itt a hernyó is érdekes/szép, élvezhető…))

A film elérhető a Mozigépész Moziverzumában kérésre.

error

Enjoy this blog? Please spread the word :)

RSS
Follow by Email
Twitter
Youtube
Pinterest