A nagy visszatérők – The comeback trail 2021

De egy különös ötlettől vezérelve inkább úgy dönt, hogy újabb adósságba verve magát elkezd egy látszólagos filmforgatást egy általa mindig is utált szkript alapján, majd balesetnek álcázva megöli a fim főszereplőjét, és felveszi érte a vaskos biztosítási csekket. Egy idősek otthonából összeszedi az egykor volt sztárt, Duke Montanát (Tommy Lee Jones), aki mindennap orosz rulettet játszik egy szájába dugott pisztoly segítségével.  A forgatás elkezdődik, és Max válogatott módszerekkel próbálja eltenni láb alól a kiöregedett cowboyt, aki viszont szárnyra kap a nagy lehetőségtől, és mindent túlél, ráadásul pazarul dolgozik a filmen. Max pedig válaszút elé kerül:

forgassa le a filmet igazából, vagy tartsa magát továbbra is a biztosítási csaláshoz?

Max nem egy szimpatikus figura, legalábbis ha józan ésszel belegondolunk a helyzetébe: adósságban úszik, és ahelyett, hogy eladná a forgatókönyvét, saját magát hozza kényszerhelyzetbe az újabb adóssággal, csak mert szerinte más nem tudna olyan jó filmet forgatni belőle, mint ahogy azt ő elképzelte. Görcsösen ragaszkodik egy olyan álomhoz, ami valószínűleg sosem teljesülhet be, hiszen már idős, és életében nem forgatott igazán sikeres mozit, mindig arra a bizonyos kiugrási lehetőségre várt, ami sosem jött el. Ráadásul gyilkolna is.

Egészen addig a pontig igazán rühellnivaló csótány benyomását kelti (néha még utána is), amíg meg nem látja Duke parádéját a forgatáson, és rá nem ébred, hogy a gyilkosság helyett inkább azt kellene tennie, amihez ért: rendes filmet forgatni. Hiszen lépten-nyomon azt hangoztatja, hogy a csoda mindenhol és mindenben ott van, csak észre kell venni. És az ő csodája a szeme előtt játszódik, az öreg színész visszatérése mindkettőjük javát szolgálná. Ebből a szempontból a film kiválóan működik, mert a főhős hű önmagához és az elveihez.

Mindamellett, hogy egy álnok hazudozó, és nem átall a legaljasabb eszközökhöz nyúlni, nem szűnik meg álmodozónak lenni, akinek csak annyi a vágya, hogy jó filmeket adhasson a közönségnek.

Éppen ezért egy kicsit elkezd drukkolni neki a néző, mert végtére is szeretjük látni, ha a főhős a szívnek kedves utat választja. De Nirónak nem volt túl nehéz dolga ezzel a szereppel, mert a filmvásznon eltöltött évtizedeinek rutinjából össze tudta rakni – de gyanítom, az egyetlen ok, hogy nem kívánjuk Max kizsigerelését a film utolsó percéig, az nagyjából De Niro profizmusának és az általánosan szerethető lényének köszönhető.

Morgan Freeman mintha kicsit unatkozott volna ebben a filmben: jobbára hollywoodi klasszikusokból való idézgetés jutott neki némi szemétkedéssel, bár neki még ez is jól áll. Arról nem is beszélve, hogy a maffiózó külső mögött igazi filmrajongói szív dobog, garantálva azt, hogy ebben a moziban minden jóra fordul majd.

De aki mindent visz, az Tommy Lee Jones. Szívet melengető játékkal szolgáltatja a film legszerethetőbb pillanatait, és gyönyörűen hozza a kissé naiv, megtört vénember figuráját, aki nem várt már semmit az élettől, mégis kap egy utolsó esélyt a visszatérésre. Na, nem a filmvilágba, hanem az életbe. Évtizedekkel korábban elhagyta a szerelmét, és most folyton őt keresi, hátha… Persze nyilvánvalóan a filmes siker sem marad el, hiszen csak így nyugszik meg a nézői szív. Míg Freeman De Niróhoz hasonlóan magától értetődően szerethető figura és színész még a legmocskosabb szerepeikben is, Jones gyakran marcona vagy egyenesen gusztustalanul ellenszenves figurákat testesít meg (a Mindörökké Batman Kétarca példának okáért), de itt

öröm nézni, ahogy árad a kedvesség ráncokkal barázdált arcáról.

A három férfi erős jelenléttel bír a filmvásznon, és amikor végre megtörténik, hogy együtt lássuk őket, még a könny is kicsordul a szemekből. Még úgy is, hogy pontosan tudjuk, mi fog történni. Mégis az utóbbi évek egyik csúcsjelenete, ahogy Morgan Freeman, Robert De Niro és Tommy Lee Jones együtt nézik egy autós mozi óriási kivetítőjén a készülő film nyersanyagát. Benne van ebben a három nagy öreg csodája: az évek, amiket már maguk mögött hagytak, az Oscar-díjak, amiket kiérdemeltek, filmek tömkelege, amelyekkel nézők milliárdjait szórakoztattak már. Így együtt látni ezt a három színészóriást – már ezért megérte leforgatni a filmet.

Mindeközben A nagy visszatérők egy meglehetősen egyenetlen vezetésű film. Gallo láthatóan jobb író, mint rendező, a szerethető és kedves forgatókönyvből nem sikerült igazán egységes alkotást gyúrni. Besorolása szerint akcióvígjáték, de valójában úgy ugrálunk a műfajok között, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Max gyilkossági törekvéseit megörökítő groteszk jelenetek például bőven elférnének egy Monty Python-filmben, de az is, ahogy abszurdabbnál abszurdabb helyzetekben veszik elő a hollywoodi klasszikusokat, hogy idézhessenek belőlük.

Mindemellett próbál „film a filmben” alkotás is lenni, de a kamufilm forgatása meglehetősen fapados – valahogy Tarantino megoldásai klasszisokkal profibbak és élvezhetőbbek a Volt egyszer egy… Hollywood esetén. Pedig a forgatási folyamat lényeges, hiszen ott derül ki, hogy ebből sikeresnek ígérkező film lesz. Ügyesebb és kreatívabb vágással sokkal izgalmasabb lehetett volna a filmközépi cselekmény bemutatása, ahol bizony el-ellaposodott a hangulat. Ha Gallo letette volna a voksát bármelyik felvillantott műfaji vonulat mellett, az egyszer nézhető moziból olyan rangra emelhette volna a filmet, mint a már korábban említett Éjszakai rohanás vagy a Bad Boys.

Tulajdonképpen nehezen értelmezhető, Gallo miről szeretett volna filmet készíteni: az elmúlásról, az elszalasztott lehetőségekről? Egy film forgatásáról?

Mintha elragadta volna őt is az utóbbi évek héve, amikor boldog-boldogtalan meg akarja alkotni a saját „Hollywood-képét” egy forgatáson keresztül.

Láthatóan arról is akar mesélni, hogy az álmokban még öregkorban is érdemes hinni, és ennek bemutatására csak eszközként hívta segítségül a forgatást. Túl sok mindent szeretett volna átadni egyetlen filmben arról, amit gondol Hollywoodról, a filmkészítésről vagy az öregedésről.

Vannak ugyan nagyszerű pillanatok, ahol De Niro elsöprő lendülettel adja át magát a karakterének, vagy Freeman és Jones csak mosolyognak maguk elé, de összességében ez csak egy újabb visszatekintés Hollywood hőskorára egy nem túl nagyívű sztori segítségével. Annak viszont szórakoztató és tökéletesen megfelelő. Ha nem vesszük túl szigorúan: jó olyan mozit látni, amit profi színészek visznek el a hátukon, mert nekik még arra sincs szükségük, hogy erős kézzel vezessék őket. Önmaguktól viccesek és szerethetőek, és néha elég ennyi is.

Szeretjük a filmkészítésről szóló filmeket? Naná! Bármekkora hakninak is tűnnek? Na nem!