Amikor a győzelem is vereség – Radnóti András írása a 2022-es választás esetleges ellenzéki összefogás győzelmébe épített kudarcáról ellenzéki szemmel
15 min read
Tegnap Gy. Németh Erzsébet egy facebook bejegyzéséről készült poszt (ITT olvasható), amiben egy Momentumos külpolitikus írására hivatkozva kérdezett rá arra, Hogy Orosz Anna és maga a Momentum elhatárolódik el a cikkben elhangzottaktól. A teljesség és a sokszínű tájékoztatás érdekében íme Radnóti András cikke az ÉS-ből, ami kiverte a biztosítékot a DK-nál.
“Az összefogás megvalósulóban van – ezúttal kompromisszumok nélkül, közös listával, koordinált jelöltállítással az egyéni körzetekben és ellenzéki előválasztással –, a rendszerváltás reménye azonban elveszőben. Tény: van némi remény Orbán elzavarására 2022-ben. De ha Orbánt erre az összefogásra cseréljük, elvész a remény, hogy Magyarország új esélyt kap egy tiszta, tartalmilag – és nem csak retorikailag – nyugatos, szabad és demokratikus közéletre és állami működésre, kiutat a korrupt, nepotista, cinikus posztkommunista pocsolyából.
Ha az ellenzék esetleg nyer 2022-ben – ez a kevésbé valószínű, mindazonáltal reális forgatókönyv –, e reménynek alighanem befellegzett. Egyrészt azért, mert a DK és a szocialisták változatlanul nem érdekeltek a valódi rendszerváltásban, márpedig ők – újabban a Jobbikkal együtt – dominálják az ellenzéket, másrészt azért, mert kormányra kerülve az alternatíva felmutatása a még tiszta erők – leginkább a Momentum, kisebbrészt a Párbeszéd – számára nem lesz lehetséges.
A DK, a Jobbik és a szocialisták már most is dominálnak, mert a tárgyalóasztal mögötti rutinjukat maximálisan kihasználva úgy alakították az előválasztás szabályait, hogy az valójában kiüresedett, változtatásra alkalmatlan. Nem lesz listás előválasztás, így nem lesz valódi erőverseny az ellenzéki pártok között legalább 2024-ig, és a választók helyett a pártvezetők közti alkuk határozzák majd meg a közös lista összetételét. Az egyéni körzetekben egyfordulós, „a győztes mindent visz”-típusú előválasztások lesznek, ezért a pártok érdekeltek abban, hogy előre megállapodjanak a visszaléptetésekről, így pedig kicsi az esély, hogy a választóknak legszimpatikusabb vagy a Fidesz jelöltjével szemben legesélyesebb jelölt kerül ki győztesen. Néhány helyen, például Zuglóban ennek ellenére minden bizonnyal lesz valódi választás, de az összképet tekintve az előválasztás alkalmatlan arra, hogy az ellenzéki választók saját preferenciáik szerint alakítsák az ellenzék összetételét és belső erőviszonyait. Ezekről ugyanis – ahogy 2014-ben és 2018-ban – a DK és a szocialisták tárgyalói döntenek, újabban kiegészülve a Jobbikéival. Az előválasztás pedig nem több, mint kenyér és cirkusz a népnek.
A DK, az MSZP és – újabban és kisebbrészt – a Jobbik dominanciája nemcsak az előválasztás játékszabályait határozta meg, hanem meg fogja határozni a parlamenti arányokat ellenzékben is; győzelem esetén pedig a kormány összetételét – akkor is, ha a miniszterelnököt névleg a Párbeszéd adja. Aligha lehet kétségünk afelől, hogy egy általuk uralt kormányból rendszerváltás nem, csak a 2002–2010 közötti rend helyreállítása következhet. Amit a budapesti és némely kerületi városvezetések megvalósítottak kicsiben – Draskovics Tiborok, Czeglédy Csabák, Lakos Imrék és mások pozícióba emelésével –, az várható kormányra kerülvén nagyban. Tehát: az Orbán előtti évek és évtizedek leszerepelt karakterei és az elmúlt tizenegy évben kiapadt, előtte virágzó korrupciós vonalak helyreállítása. És: zéró elszámoltatás, zéró aktanyilvánosság. Az Orbán-világ pepitában, kevesebb erővel, kevesebb tehetséggel, még kevesebb hozzáértéssel, remélhetőleg kevesebb aljassággal és még több közröhejjel.
Az összefogás szurkolói világossá tették: nekik minden mindegy, csak Orbán távozzon. Különben mivel magyarázható, hogy a Momentum és a Mindenki Magyarországa Mozgalom kivételével a teljes ellenzék, Karácsony Gergellyel az élen felsorakozott a zuglói Tóth Csaba mögött? Mivel magyarázható, hogy az ellenzék egyetlen pártja sem tett egy lépést sem – döbbent Facebook- és Instagram-posztokon és a törvény megváltoztatására vagy visszavonására irányuló homályos ígéreteken kívül – arra, hogy a Jobbik kikerüljön az összefogásból, miután a múlt héten megszavazta a homofób törvényt? Mivel magyarázható, hogy hiába valósult meg a teljes, kompromisszummentes összefogás, hiába lesz ellenzéki előválasztás legalább papíron, a programokról – arról, hogy az ellenzék mit csinálna az országgal, ha kormányra kerülne – szinte senki nem beszél? Ez a visszafelé vezető út logikája.
Természetes, hogy Orbán szimbólummá vált, hogy teljes rendszere összefonódott a nevével. Így természetes az is, hogy a szivárványellenzék egységének zászlaján Orbán távozásának igénye áll. De tarthatatlan állítás, hogy Orbán leváltása önmagában cél. Orbán leváltása a rendszerváltás legitim céljának elengedhetetlen eszköze. De egyre inkább látszik az is, hogy a rendszerváltás elengedhetetlen eszköze az ellenzék leváltása is.
Mert hiú remény, hogy az ellenzéken belüli – a minden pártban fellelhető, de a Momentumban, a Párbeszédben, az LMP-ben és a Mindenki Magyarországa Mozgalomban gyakoribb – tisztességes elemek győzelem esetén megmenthetik a rendszerváltást. A győzelem ugyanis igazolná az összefogástézist, amely szerint Orbán leváltása önmagában cél, méghozzá minden egyéb megfontolást felülíró cél, és ezért le lehet mondani a programokról, a kormányzásról, a jövőről való beszédről, és el kell felejteni az ellenzék domináns erőinek, hiteltelen, korrupt, megalkuvó figuráinak kritikáját is. A győzelmet követően nyilvánvalónak fog tűnni: ha az összefogástézis vezetett a győzelemhez, a kormányzás sikerének feltétele is az ehhez való ragaszkodás.
Az ellenzéki közvéleményt uraló fixáció Orbán távozásával az esetleges győzelmet követően elkerülhetetlenül az Orbán visszatérésétől való rettegéssé lényegül majd át. Ma nem lehetséges egy ellenzéki pártnak a szövetséges pártok viselt dolgairól beszélni, hiszen az ellenzéki közvélemény egy pillanat alatt az összefogás kerékkötőjének, Orbán szekértolójának bélyegzi az illetőt. Egy esetleges kormányváltás után pedig azért lesz lehetetlen a szövetséges pártok viselt dolgairól, a visszatérő szocialista korrupcióról, a Fidesszel való üzleti, politikai, alvilágbeli és még ki tudja, milyen összefonódásokról beszélni, mert az ellenzéki közvélemény az egységbontót teszi majd felelőssé a kormány bukásáért és Orbán esetleges visszatéréséért.
A rendszerváltás felé vezető más út sem látszik egy kormányváltást követően. Azért, mert a mocsokból, amelyet az új kormány magára vesz, annak minden tagja kapni fog – aligha fogja tudni egy-egy kis párt megőrizni a tisztaságát. És rendkívül kétséges, hogy a DK, az MSZP és a Jobbik dominanciája mellett egy-egy szakpolitikai terület felett esetleg kiharcolt ellenőrzés előnyhöz juttatná őket. Rendkívül kétséges az is, hogy lehetséges a szakpolitikán keresztül alternatívát felmutatni, egyrészt, mert a régi rend restaurációjában érdekelt szereplők bizonyára mindent megtesznek majd, hogy ne lehessen, másrészt, mert a médiatér részleges átrendeződése sem adna megoldást a kor problémájára, nevezetesen arra, hogy szakpolitikával kevéssé és ritkán lehet uralni a politikai napirendet.
Tehát a rendszerváltás reménye akkor él túl, ha ez az ellenzék bukik 2022-ben. Akkor talán megértethető az elkötelezett ellenzéki közvéleménnyel, hogy a régi rend visszaállítása – ezzel a rendszerváltás reményének halála – túl nagy ár Orbán skalpjáért. Túl nagy ár, mert magát a győzelmet üresíti ki: Orbán skalpja tényleg csak egy skalp lesz, érdemi, valódi változásra nem lesz esély.
A vereség elsősorban azt teszi majd nyilvánvalóvá, hogy az összefogástézis téves, a politizálás – a közös jövőről, a reformtervekről, és igen, az ellenzéken belüli korrupcióról és megalkuvásról való beszéd – pedig a győzelem feltétele. Irányváltásra lesz szükség, hiszen érvényét veszti a 2014-ben és 2018-ban ismételgetett magyarázat: a vereség oka, hogy az ellenzék nem fogott „eléggé” össze. (Noha az ellenzék problémája sem három, sem hét évvel ezelőtt nem matematikai probléma volt, hanem a legpolitikaibb: nem volt elég támogatója, akárhogy számoljuk is.) Az ellenzéki közvéleménynek be kell majd látnia: az összefogás ügyében tévedett, más utat kell keresni.
Hiszen a vereség nyilvánvalóvá teszi majd az ajánlat abszurdumát is. Nyilvánvalóvá teszi, hogy a három kétharmad oka nem egyedül Orbán tehetségében, hanem a 2010 előtti években keresendő, és ezért az azokhoz való visszatérés nem lehet legitim ajánlat. Nyilvánvalóvá teszi, hogy a valakit állítólag elásó képviselőjelölt mögé felsorakozó pártok, a homofób törvényt megszavazó párt, a 2002–2010 közt kormányzó figurák, illetve a tisztább közéletért küzdő, magukat a régi elittel szemben meghatározó pártok kényszerházasságából érdemi változást hozó kormányzás nem lehet.
És a vereség nyilvánvalóvá teszi majd az utat is, előre. Nyilvánvalóvá teszi, hogy akkor lesz lehetőség rendszert váltani – és Orbánt úgy elzavarni, hogy annak az aktuson magán túlmutató értelme is legyen –, ha az ellenzéki térfél átrendeződik. A régi elitnek, az egyenesen 2010-be torkolló két évtized működtetőinek mennie kell. Az ellenzéki tábornak a 2010-nek megágyazó korrupciótól, posztkommunista urambátyám-világtól, csetlés-botlástól el kell szakadnia, és a rendszerváltás, nem pedig a régi rend restaurációja mellett elkötelezett ellenzékiek mögött kell felsorakoznia. Az ellenzéki politikának vissza kell nyernie politikai jellegét: az Orbán-világgal való kérlelhetetlen szembenállás mellett – és az 1990–2010-es időszak relativizálása helyett – teret kell kapnia a pozitív ajánlatoknak. Lózungokon, kitöltőszövegeken túlmutatóan, de a kor igényeinek megfelelő, átélhető módon kell beszélni arról, hogy merre vinnék az ellenzékiek Magyarországot.
Marad a kérdés, megfordítva: nem túl nagy ár-e a vereség a rendszerváltás reményéért? Nos, szerintem nem. Az elkötelezett ellenzéki közvélemény 2014-ben és 2018-ban is félt attól, hogy ha még egyszer nyer a Fidesz, többé nem lesz lehetőség leváltani őket. Félt attól, hogy ha még egyszer nyer a Fidesz, végképp befellegzett az oktatásnak, a kultúrának, az egészségügynek, a melegközösségnek és így tovább. Rájuk járt a rúd valóban, de végképp nem fellegzett be, és nem fog a következő négy évben sem. Az ellenzék félt attól is, hogy ha még egyszer nyer a Fidesz, kivezeti az országot az EU-ból. Nem vezette ki, és a következő négy évben sem fogja. És sorolhatnánk tovább. Ráadásul a 2022 utáni négy év Fidesz-kormányzása merőben eltér majd a korábbiaktól: egy, a kis arányú győzelemtől elbizonytalanodott, a 2026-os vereség elkerülhetetlenségétől tartó gárda és bázis kommunikációs és szakpolitikai kapkodást idéz majd elő, ami önmagában is tovább erodálja a tábor önbizalmát. A legvalószínűbb forgatókönyv, a kis arányú győzelem ezért valójában a Fidesznek is vereség.
Tegyük helyükre a prioritásokat. Akkor kívánjuk Orbán távozását, ha az a távozás tényén túl is pozitív változással kecsegtet. A mostani helyzetben ez nem így van. 2026-ban így lehet.”
Szerkesztői lábjegyzet: Amivel nem lehet nem egyetérteni a cikkben, hogy a jelenlegi kormányzást megelőző időszak baloldali irányításában aktívan résztvevő, levitézlett politikusainak távozni kell a közéletből.(természetesen a jelenlegi vezetés mögött álló Fidesz-KDNP hasonló mód levitézlett politikusainak is) Egy másik cikkemben már írtam hogy ebben az időszakban országos jelentőségű egyértelműen baloldali média vállalkozásoknál dolgoztam, így saját szememmel láthattam, hogyan befolyásolták, sőt mondhatni irányították a médiát az MSZP politikusai, de nem volt nehéz belelátni a korrupcióba, a mostanihoz hasonlóan mindent átszövő baráti körök (Oligarchiák) tevékenységébe, csak akkoriban elvtársi volt a baráti kör, nem polgártársi.
Nagyon erőteljes tévút, amikor a választók azon töprengenek, majd hoznak olyan semmitmondó és lényegtelen döntést, hogy melyik csapat lopott többet, vagy volt korruptabb, mert a törvény nem a lopás, korrupció mértéke szerint minősíti bűncsekemélnynek ezt, hanem a ténye alapján. Aki neki áll méricskélni, annak semmi más célja nincs, mint hogy ugyanazon cselekmény alól valójában felmentse a neki szimpatikus oldalt, ami miatt a másik oldalt a törvény szigorával elítéltetné. Amíg rendre nem teljes elszámoltatás történik kormányváltásokat követően, hanem csak az egyik oldlal elszámoltatása, az csak nekünk megírt színdarab, sőt még ennek is a legpocsékabb változata, mert hangzatos ígéretek után természetesen a másik oldal elszámoltatása sem történik meg. (maximum egy-két balek műbalhés levadászása). Az egész elszámoltatás csak retorika, a politikai marketing része mindkét oldalon, a 3 meg 30 nap alatt pedig ennek a vicces, megmosolyogtató része.
Sajnos abban is igaza van a cikk írónak, hogy valójában az akkori és a mostani gárdát összehasonlítva egyik kutya, másik eb, maximum az idő múlásából eredően növekedett a bátorság, talán még a pofátlanság mértéke is, de ez mindössze a politikai evolúció része, ami szinte kikerülhetetlen, már-már értelemszerű. Ha valaki azt látja az előző gárda meddig tudott elmenni úgy, hogy közben nem ütközött ellenállásba a választópolgárok által, akkor a következő gárda már erről a szintről indul, és évek során ez a szint emelkedik egyre magasabbra, ahogy ez az előzőnél is volt, mert ezek sem ütköznek ellenállásba. Mondhatni ez a választók, az emberek labortesztje, és amíg nincs lázadás, de minimum erőteljes morgás, addig a teszt tovább folytatódik, legyen éppen bárki hatalmon.
Azzal sem tudok vitatkozni, hogy az ellenzéki összefogás előválasztása a politika pártok alkujának következtében ki lett herélve, és szinte értelmetlenné vált, de legalábbis elvesztette eredeti célját, hogy a választópolgárok hozhassanak döntést az indulókról. Nagyjából hasonló paródiává, ripacs színművé alakították ezzel az előválasztást, mint amilyen egy jó ideje már maga a választási ceremónia. Kérdés pontosan mit várhatunk MI, választók az ellenzéki összefogás győzelme esetén, ha már az első pillanatban elvették tőlünk a tényleges beleszólás, döntés lehetőségét, miközben mézesmadzagként éppen ezt tolták elénk.
A cikkben leírtak és maga a véres valóság a 2022-es választás tekintetében kiábrándító, és tényleg nehéz eldönteni, hogy minek örüljön az ember, ha megy vagy ha marad a fidesz, de lehet nemes egyszerűséggel magáról az örömröl kell lemondnai legyen bármi is a választás végeredménye. (Pedig itt sokan eufóriában vannak, amikor az ellenzék győzelmében hiszenk, de hát a naivitás az emebri tulajdonság, vagy nevezhetjük vakhitnek is) Az is sajnos nagyon igaz Radnóti András cikkében, hogy
“tarthatatlan állítás, hogy Orbán leváltása önmagában cél. Orbán leváltása a rendszerváltás legitim céljának elengedhetetlen eszköze. De egyre inkább látszik az is, hogy a rendszerváltás elengedhetetlen eszköze az ellenzék leváltása is.”
