Újbuda – kiállításaival a világot bejárt – festőművésze, Győrfi András most épp egy könyvet adott ki nagy örömünkre…
12 min read
Győrfi András festőművész, Újbuda, azon belül is Sasad-Liget kortárs alkotója, aki nem csak festményeivel szerez nekünk örömet, de olykor irodalmi művekkel is jelentkezik. Nem rég volt a könyvbemutatója a Több Adria című könyvének, amelyet természetesen saját alkotásaival illusztrált.
András a világot bejárta már különös hangulatú festményeivel, de ennek ellenére kerületünkben nem igazán kapott lehetőséget a bemutatkozásra. Egyetlen riportot találtam vele a neten az Újbuda TV jóvoltából 2013-ból.
“A kerületünkben élő és alkotó művész képei boldogsággal teltek, izgalmasak és világszerte ismertek. Filmünkben nem csak az újbudai műteremlakást ismerhetik meg, hanem Győrfi András ars poeticáját és életének néhány fontos pillanatát is.”
AZ Indexen mai cikke a Több Adria című könyv megjelenése kapcsán:
Győrfi András több évtizedes festői pályafutása mellett termékeny betűvető. Eleinte egypercesekkkel szórakoztatta közönségét, majd nekilátott nagyobb lélegzetvételű novelláknak és krimikkel is jelentkezett.
A festőművész most megjelent könyve a – Több Adria – nyolc év termése, személyes napló, amely egyszerre zrikál és ösztönöz a továbbolvasásra. Pandémia ide vagy oda, én azonnal ott lennék az izzó téren, hűsölnék a habok között, vagy éppenséggel csak megmártóznék, elmerülnék a színes történetekben.
Győrfi kritikus író, izgatja, körbejárja, kutatja az általa vélt igazságot. Festményeiben és írásaiban újra és újra megpróbálkozik a hazugság szélmalmainak legyőzésével. Rovinjban töltött ezer napját memorizálja, hősei helyi izgalmas figurák, fellengzős vagy éppen elmélyülő átutazók, nyaraló turisták a világ minden tájáról, leleményes piaci kofák, halászok, vásott kölykök. A hvcs-nek (a helyi vagány csávónak) külön figyelmet és oldalakat szentel, és ott van vele Bibi ölebe, meg szerelme, aki árnyként követi és szövi szerelmük szálait vásznakba, a Több Adria meséibe.
A festőművész nem ad interjút, nem keresi a sajtót, saját kommunikációs csatornái és felületei vannak. S mivel sehol nem találtam egyetlen betűt sem arról, hogyan indult a pályája, hát megkérdeztem. Kötélnek állt.
Volt olyan pillanat, amikor festővé vált – előtte pedig, mondjuk, kubikolt, sittet hordott?
Szoktam mondani, hogy én festőnek születtem, csak a világ úgy döntött, várjak ezzel pár évtizedet. Huszonhét éves koromig csak rajzoltam, illusztráltam, reklámgrafikával foglalkoztam és csak álmaimban gondoltam a festészetre. Vagy talán még ott sem. Egy barátom noszogatására vettem meg az első eszközöket, azokkal indultam el ezen az úton. Igaz, rá egy hónapra egy pesti új galéria velem nyitott. Azt hiszem, ott értem révbe. De, hogy pontos legyek: 1991 november 4-én nyitották meg első kiállításomat, stílszerűen a Képzővel szemben, ahova sosem kerültem be, bár nem is nagyon akartam. És az is sorsszerű, hogy egy akkor nagyon menő festő- és képzőművész helyett ugrottam be, aki valamiért nagyképűsködött és megsértődött. A képeit levetette a falakról, nekem pedig két napom volt összeszedni a kiállításra valót.
Építésznek tanultam, diplomáztam 1986-ban, és igen, egy napot kubikoltam is, igaz főleg az árnyékban ülve, így az építtető kérte a barátaimat, hogy az a colos ne jöjjön többet, mert csak ábrándozik. Utána a KÖZTI-ben dolgoztam egy évet, a Mányi-műteremben, embereket és fákat kellett rajzolnom a látványtervekre. Azt látták, hogy ez nekem fekszik, de engem ez nem túlságosan elégített ki. Némi vargabetűvel grafikusnak és illusztrátornak álltam. Ennek oka, hogy matekból jó voltam, és az egy havi építészfizum háromszorosát kaptam meg egyetlen könyv rajzainak elkészítésével – amivel egyetlen éjszaka alatt készen lettem. Viszonylag könnyen ki tudtam számolni, hogy némileg jobban megéri illusztrálni, mint egy hivatalban húzni a vonalakat. A szabadságról nem is beszélve.
Paradicsomok hogyan kerülnek a festményekre? Mindegyiken van. Miért? A Don Quijote ábrázolása honnan jön? És az igazságkeresés, a betűvetés?
A paradicsomra három verzióm is van, és a hangulatom szabja meg, mikor melyiket kapom elő, ha rákérdeznek. Egész gyerekkoromban utáltam a paradicsomot, és amikor huszonévesen, egy forró nyáron paradicsomültetvényre kerültem, erős késztetést éreztem beleharapni valamelyikbe. Az íze mennyei volt! De Marci fiamnak is köszönhetem a paradicsomot. Egy szép kertben élünk, és ő kisfiúként lent hagyta a kertben a színes labdáit, és ezt én az ablakból látva konstatáltam, hogy mily festőiek. Így lettek először a színes golyók, majd azt giccsesnek tartva képeimen vérvörös paradicsomok. Amúgy pedig: minden festő Don Quijote. Magányos, szélmalmok-vágyakat kergető kódorgó, aki talán sosem jut révbe, mert hajtja valami előre, valami ismeretlen erő, talán az igazság, a becsület, a régi korok heroizmusa.
Fiatalként sosem voltam jó fogalmazó, de talán a rengeteg könyv elolvasása indított el abba az irányba, hogy én is megpróbáljam. Ehhez már csak valakinek fel kellett találni a Facebookot, ahol az ilyen fűzfapoéták vagy írócskák is kipróbálhatják magukat.
Milyen volt Győrfi András gyerekként?
Gyáva, anyuci szeme fénye, rajzaival kitűnő, álomvilágban élő, ábrándozó, várakat megmászó, indián-kuruc-hun gyerek, az a fajta, aki bocs’ ha zavarok típus és sosem rosszalkodó, szülők büszkesége. Apám Kaposvár emblematikus figurája volt, a Murci bácsi, londoni olimpikon, aki vízilabda klubot hozott létre, felépített egy fedett uszodát, ami akkoriban az első vidékinek számított, beruházási vállalatot igazgatott, hetven emberrel. A kaposvári uszodában és focipályákon nőttem fel, amit dobni vagy rúgni lehetett, azt én eldobtam és elrúgtam, de ebben a családban csak vízilabdázni lehetett. Van három olimpiai arany, több ezüst és bronz. Nekem persze semmi. Én lusta voltam.
Anyám a tanácson dolgozott, barátaik a városi nobilitasból kerültek ki, az akkori elitből, orvosok, ügyvédek, mérnökök. Ebben a közegben voltam gyerek, festőművész rajztanárral, aki látta bennem a tehetséget, amit ki is hozott belőlem: díjakat nyertem itthon és külföldön, Indiában pl, de a rendszer az nem kedvezett annak, hogy én festő legyek. Apám okosan a biztos állás, az építészmérnökség felé terelt.
Későn érő típus voltam, vagyok, plátói szerelmekkel, kicsit Beatricét kereső Dante-szerű ember, aki egyre inkább a művészeti létben bolyong és persze el is veszik benne. De az építészeti diploma adott annyi talajt a lábam alá, hogy nem szálltam el, nem lett egy fekete lyuk kurzus az életemben, ami sok akkori fiatal sorsa lett.
Az utazások pedig a legnagyobb és legmeghatározóbb etapok az életében.
A rendszerváltást követően kinyílt a világ, és már első feleségemmel is sokat utaztunk, de igazán Angélával, aki a második és reményeim szerint az utolsó feleségem. Vele rátettünk egy lapáttal és útjainkat összekötöttük művészi érvényesülésemmel is. Így jutottunk el Amerikába többször, Marokkóba, Törökországba, Kínába és szinte valamennyi európai országba.
Hogyan épült fel és lett ekkora rajongó tábora? Mennyire játszik ebben közre közéleti szerepvállalása? Politikai színezetű posztjai nagyot mennek, ütköznek, volt hogy törölnie is kellett a konfrontációk miatt.
Mint minden kezdő social médiát tanulgató művésznek, az első rajongói csoportom a baráti köröm volt. Ami, valljuk meg, véges. Hamar rájöttem, hogy ha ismertebb akarok lenni, akkor ezt bővíteni kell. Kihasználtam az adódó lehetőségeket: reklámoztam magam, aktív voltam és vagyok ezen a felületen, elkezdtem a gondolataimat leírni, ezekből születtek az első írások, recenziók a világról, a problémákról, a politikáról. Már fiatalon, a szocializmusban is érzékeny voltam a társadalmi problémákra, és ez az úgymond szabad korban is megmaradt.
Rendszeresen jótékonykodom, erre tanítom követőimet is. A segítségadás és -nyújtás szellemi és materiális előnyeit ecsetelem és művelem. Megoldok dolgokat saját erőből és nem várok másra, főleg nem az államra. Nem azért, mert az államnak ne lenne ez feladata, ó dehogynem, csak az államot vezetők mással vannak elfoglalva, és nem érnek rá esetleg elesett embereken segíteni, vagy mondjuk szellemi és kulturális értéket növelni. Ez úgy tűnik, a művész vagy a művészek feladata, és ebben talán jól is végzem a dolgom. Az embereknek zászlók, iránymutatók kellenek, olyanok, akikben bíznak, akikre felnéznek, akiknek az entellektüelje eljut hozzájuk és megérinti őket. Ezt teszem nap mint nap, néha persze elbizonytalanodva, megbántódva, sérülten és káromkodva. Millió bajom van belőle, mert a gyerekkori gyávaság, jó gyerekség, jaj, csak senkit ne bántsak meg típus azért még jócskán bennem él, és ez már nem is fog nagyon megváltozni.
Hol vagy hová tart most a festőművész? Mi lenne Győrfi András legfőbb vágya, díja?
Ki tudja… Ahogy egy leendő könyvem zárásaként írom: nekem már nem kell sok, csak üljünk a tengerparton, írom a könyveimet, festek néha egy képet, kortyolok egy pohár jó vörösbort és elnézem a feleségem fenekét. Kell ennél több egy festőnek? Nem hiszem. A díjakért tülekedőknek meg üzenem: nekem pont elég díj az a szeretet és megbecsülés, amit az emberektől kapok. Az legalább nem politika. Mert minden egyéb az. Sajnos. Győrfi András évtizedek óta nem pályázik állami támogatásra. Gerincből nem. Egyszerűen rávezették a történések, hogy mindig a csókosok kapnak díjat, ő csak egy civil. Hiába csikorgatja fogát, a tények makacs dolgok. Egy Győrfi nem pályázik, egy Győrfi megteremti magának a lehetőségeket. Ennyi.
Szerkesztői gondolatok : András gyerekkorának megemlítéséből kimaradt egy dolog, még pedig a gimnázium, így most helyette is beleírom a történetébe, hogy a budapesti Madách Imre gimnázium tanulója volta 80-as évek kezdetén, és azért is “Andrásozhatom” őt, mert nem csak druszám, de osztálytársam is, és azóta is barátom 🙂 Már akkoriban is érezhető volt, hogy amolyan művész lélek, bár ettől még aktív tagja volt az osztály fiú brigádjának, nem kellett noszogatni, hogy részese legyen olykor csínytevéseinknek, olykor kísérletező szárnypróbálgatásainknak. Így lett kamuzenekarunk gitárosa is 🙂 Szerintem, ha el kezdett volna zenélni, abban is sikeres lett volna, de ez momentán a léggitározás elődjeként felfogható kartonhangszer imitáció fellépés volt a suliban az osztályban a csajok előtt, és azt kell mondjam nagy siker volt 🙂
Azóta is nagy örömmel emlékszem vissza ezekre a gimnáziumi évekre, és utána is volt lehetőségem nyomon követni András művészetét, ha pedig olykor eljött valamelyik baráti sörözős estre, vagy osztálytalálkozóinkra, amelyeket rendületlenül és nagy létszámban szervezünk 4 évente, akkor sosem rejtette véka alá véleményét a világról, vagy momentán aktuál politikai kérdésekről sem. Nem szeret politizálni, és nem akar igazmondó juhász lenni, de a politika kikerülhetetlen, Ő pedig sosem tudta elfogadni, elviselni egyetlen kormány idejében sem, ha az elesetteket elesettebbé tették, ha demokráciát, a szólásszabadságot egyoldalú szócsővé deformálták.
Talán ennek is köszönhető, hogy facebook oldalának közel 13.000 kedvelője, követője van, a most kiadott könyve is előrendelés útján gyakorlatilag el volt adva már a megjelenése előtt. Ahogy posztjait rendre olvasgatom és olykor reagálok is rájuk, azt érzékelem, hogy vannak, akik már kifejezetten az írásai miatt vannak jelen, még ha festményeiért is rajonganak. Sokaknak az ad reményt, hogy van, aki helyettük lát, érez és persze ír, pontosabban azt és úgy írja le, amit ők is gondolnak, csak nem tudják vagy nem merik papírra vetni.
Amit kicsit sajnálok, hogy itt, a mi szűkebb életterünkben, Újbudán nem igazán foglalkoznak vele, pedig a magyar kortárs festőművészetnek egyik kiemelkedő alakjaként ismerik el világszerte. Van egy kiváló művészünk, és mi kissé elherdáljuk a lehetőségét annak, hogy hozzánk, itt élőkhöz még közelebb kerülhessen, pedig büszkék lehetnénk arra, hogy élete jelentős részében közöttünk, a szomszédban Sasad-liget egyik lakásában alkotott. Budaörsön rendszeresen van kiállítása, Újbudán viszont nincs, hát én ezt tekintem kincseink, értékeink elherdálásának. Sajnos nem ő az első, akire nem figyelünk oda, sok olyan ember nevét sorolhatnám most, aki boldogan segítene, alkotna kerületünkben és még pénzt sem kérnek érte, mégis csak kallódnak, és ezzel kallódik az is, amit nekünk adhatnának. A napokban jelent meg egy cikk a Lokálpatrióta oldalán egy tehetséges újbudai zenekaról és ott tehetséggondozás ötletét vetettem fel, ami aligha lehet más, mint Önkormányzati feladat, esetleg mecénások bevonásával. Most ismét hasonló gondolataim támadnak, bár Andrásnál már aligha lehet tehetséggondozásról beszélni, a tehetségét megmutatta gondozás nélkül is az elmúlt 30 éves alkotói pályán, de tehetségeink, művészeink, alkotóink életművének bemutatása az azt gondolom fontos feladat kell legyen egy kerület életében. Talán olvassa ezt a cikkemet is Barabás Richárd alpolgármester és sikerül elindítani egy gondolatot a kerület művészeinek felkarolása, bemutatása irányába, nem csak Győrfi Andrásért, de akár az Ő most megjelent könyve, és erre született cikk(ek), mint gondolatébresztő által.
Addig is, innen is nagyon jó egészséget, és még sok évig tartó tartalmas művészi munkát kívánok András barátomnak a képzőművészet és az irodalom tekintetében is, és persze ahogy mi gimis osztálytársak zárjuk a beszélgetéseinket: “Madách forever”. Nem mellesleg Madách művéből volna mit tanulni korunk politikusainak is jobbról is, meg balról is.
Aki szeretne megismerkedni győrfi András művészetével az látogassa meg facebook oldalát:
