A nomádok földje – Nomadland 2019

Még találkozunk az úton…

Nomadland, rendező: Chloé Zhao, szereplők: Frances McDormand, David Strathairn, Linda May, Swankie, Bob Wells, Derek Endres, Peter Spears, amerikai dráma, 107 perc, 2020. (16)

Szelíd lakóautósok

Modern western roadmovie a naplementében: Frances McDormand a Fargo és a Három óriásplakát Ebbing határában után most újra beleveti magát a vidéki Amerika kevésbé ismert világába. Most azonban nem bűnözők, hanem önmaga és saját lelki békéje nyomában jár…

„Nem hajléktalan… háztalan!” – erősködik Fern (a remek Frances McDormand félúton harmadik akadémiai díja felé), aki férje után most minden vagyonát is elveszítve a nevadai Empire-ből elindul, hogy csatlakozzon az amerikai nomádok népes és szabad táborához. Ezek a nagyjából nyugdíjaskorú, a városi életbe és a kérlelhetetlen kapitalizmusba belefáradt modernkori pionírok, férfiak és nők önként-kényszerből vállalva lakóautóikkal járják az utakat, hogy itt-ott némi időre megállva munkát vállaljanak. Majd továbbguruljanak.

Fern is belecsöppen ebbe a fura, számára teljesen idegen életstílusba, a teljes önállóságba és a korlátok nélküli szabadságba. Először kissé idegenkedve ül be Vanguard névre keresztelt lakóautójába, ám a talpraesett nő hamar feltalálja magát, új ismerősöket szerez, akikkel néha rövid időre összeköti az életét, majd továbbrobog. Dave (David Strathairn) azonban valahogy mindig az útjába akad és a kettejük közötti, egyre mélyebb barátság lassan, a szemünk előtt rántja ki az özvegyet az összeomlott élet kátyújából…
Chloé Zhao neve pár évvel ezelőttig még nem túl sokat mondhatott a nagyérdeműnek, hiszen a kínai születésű alkotó egy jó darabig csak rövidfilmeket készített. Első, független, kritikai sikereket elért moziját, a Songs My Brother Taught Me-t 2015-ben rendezte, amit két évvel később a szintén nagyra értékelt A rodeós követett, majd tavaly (idén) érkezett A nomádok földje, ami aztán végigtarolta a földgolyó fesztiváljait – átlépte a 200-as díjhatárt – és a legjobb drámai film és rendező Golden Globe-ja után végül 3 Oscart nyert el (legjobb film, rendező, színésznő kategóriában).

Ez pedig nem meglepetés az elmúlt egy év viszonylag gyér filmes felhozatala láttán, de  (félig-meddig sajnos) a jelenlegi amerikai közhangulat alapján is papírforma. Bár a rendezőnő pár korábbi rendszerkritikus megjegyzése után a pekingi pártközpont kiátkozta az alkotót, a hollywoodi gondolkodás ismeretében – és az ázsiaiak elleni, jelenlegi erőszakhullám tükrében – a filmfőváros szívesen üdvözölte első, aranyat érő ázsiai rendezőnőjét. A politikai félreértések elkerülése végett gyorsan le is írom: ezen tények figyelembevétele nélkül Zhao és útporos mozija is teljes joggal kiérdemelte Oscar bácsi eljövetelét!

Chloé Zhao filmje leginkább David Lynch Straight story – Igaz történet című nyugdíjas-traktoros roadmovie-ját, illetve az Út a vadonba urbánus változatát juttatja a néző eszébe. Bár első olvasatban szokásos, útonlevős filmnek tűnik, a rendezőnő lassú, az emberi sorsokat és karaktereket epizódszerűen, egy-egy helyszín felhasználásával felépítő stílusa lélekkel és érdekességgel tölti meg a történetet.
Bár a sztori regény eredetin alapul, mégis mintha egy dokumentumfilmet látnánk: esti tüzekkel, nagy beszélgetésekkel, önvallomásokkal, apró, szétszabdalt élettörténetekkel, napi problémákkal, hiteles, porízű életbölcsességekkel amelyek sokszor nem valódi színészek, hanem valódi nomádok és helyi lakosok szájából hangzanak el. Ezt a hangulatot remekül szolgálják Joshua James Richards hangulatos, naplementés-napfelkeltés képei és kamerakezelése, nem is beszélve Ludovico Einaudi (Életrevalók) akár ezerszer is újrahallgatható dallamairól.

Chloé Zhao neve most már közismert lesz, Marvelék gyorsan le is csaptak rá és ha minden jól megy, akkor idén novemberben megtudhatjuk, hogy apró, értékes mozik után hogyan teljesít az Örökkévalók rendezői székében. És reméljük, hogy sem a hollywoodi píszí, sem pedig a látványos szuperhős univerzum nem szippantja be! Az Oscar után kiderül…