Imre bácsi, akinek szinte semmilye sincs, hiszen hajléktalan, mégis Ő ad nekünk virágos kerteket gondozva reményt, szeretetet, önbecsülést és persze kitartást.
3 min read
Teljesen véletlenül botlottam bele a Facebookon Imre bácsi történetébe, akiről Daam Alexandra írt szívmelengető szépséggel. Elolvasva a rövidke történetet felrémlett előttem, hogy milyen sok szépkorú ember él köztünk, akiknek nem sok megbecsülés jut, miközben naponta apró dolgokkal a mi életünket szépítik meg. Vannak akik hajléktalanok, és vannak akik ezt szerencsére elkerülték, de ettől még magányosak, mégis naponta felkelnek és próbálnak hol másokon segíteni, pedig lehet Ők is segítségre szorulnának, vagy kis kuporgatott forintjaikból a környezetüket szépíteni mások örömére is.
Imre bácsi története mellett meg kell említeni Alexandrát is, aki képes volt észre venni, kommunikálni, megérteni és megszerettetni velünk olvasókkal ezt a különleges embert. Íme egy politikus, egy önkormányzati képviselő, aki ebben a rohanó világban a már-már kötelező napi politikai csatározások helyett képes megállni és embernek lenni, észrevenni egy másik embert és megírni a történetét. Ilyenkor jó érzés öregembernek lenni, mert ha sok ilyen fiatal van a környezetünkben, akkor még nincs minden elveszve.
Köszönetemet fejezem ki Daam Alexandrának ezért a posztért, köszönet hogy ha néhány percre is de örömet szerzett egy idős hajléktalan bácsinak azzal, hogy meghallgatta,kiváncsi volt rá és persze azért is, hogy arra buzdít mindannyunkat segítsünk, álljunk meg egy perce Imre bácsinál, ha arra járunk. segtsünk, beszégessünk vele áés feltétlen köszönjük meg, hogy itt van velünk és naponta azon töri fejét, mit lehetne jobban, hogyan lehetne szebben.
És akkor íme a poszt és a történet Imre bácsiról:
“Na, hogy tetszenek a virágok?”
Így szólított meg 2 hónappal ezelőtt egy kedves Úr a Károli Gáspár téri játszótér padjainál. Beszélgetésbe elegyedtünk és elmesélte, hogy hajléktalan, beszámolt nehézségeiről és örömeiről, de érintettük a politikát is. Majd büszkélkedett, hogy van egy kis kézzel húzható trolija, amelyre különféle emberek dobták össze pénzt – ő pedig ebben hordja kézi ásóját, seprűjét és locsolókannáját, amelyel gondozza a környék növényeit.
Jó élményként maradt meg bennem a találkozó. Sok mindenkinek el is meséltem és a környékbeliektől kérdeztem, hogy találkoztak-e már az akkoriban cowboy kalapot hordó bácsival. Múltak a hetek, majd egyszer csak megjelent egy gyönyörű kis virágágyás a játszótér melletti pados téren. Mint kiderült Imre bácsi fogadta örökbe és közösségi adományokból élesztette újra.
Mindenesetre szerettem volna megköszönni munkáját, így felkerestem a játszótér melletti padoknál. Újra úgy köszöntött, hogy “Na, hogy tetszenek a virágok?”. Majd ismét hosszas beszélgetésbe kezdtünk. Óriási szeretettel mesélt minden egyes növényről az örökbefogadott kertjében és mesélt “terjeszkedési” terveiről. Majd beszélt arról is, hogy meglepetésszerűen “elhagy” virágpalántákat a környéken, amelyet itt lakók aztán elültetnek és cserébe kedves, papírcetlire írt üzenetekkel jutalmazzák.
Imre bácsi megígérte, hogy jó őre lesz a környéknek, rendet tart és eszközeit majd mindig szépen elpakolássza kis húzható trolijába. Jelenleg a környék valamelyik zugjában húzódik meg esténként, viszont nagy vágya, hogy lehessen egy kis raktárhelyisége, amelyben elraktározhatja eszközeit, illetve gondatlanul pihenhet esténként.
Köszönjetek Ti is oda Imi bácsinak és támogassátok, még ha csak egy kis apró adománnyal is munkáját!
