A méhkirálynő (1963) Isocrates szubjektív filmjegyzete

A méhkirálynő (1963), olasz, rendezés és forgatókönyv: Marco Ferreri   Egyfajta filmnéző napló… valamit mindegyikről fogok írni, amit innen nézek meg, részben Suszter András iránti nagy tiszteletem miatt, részben mert jól esik olyan közösségnek írni filmekről, akik szeretnek olyan filmeket, amelyek közül sokat ma nem divat még ismerni se…   A méhkirálynő… van itt egy kis ehhez a filmhez fűződő történetem… Néha, évek óta eszembe jutott, múlt hét előtti héten megkutattam a netet, csak úgy mezitlábasan… az egyetlen művészfilm, régi tv-sorozatok, stb site-om egy ausztrál volt, ahonnan rendeltem is korábban néhány filmet, pl. a Candide-ot, vagy az “A touch of class”-t (Egy kis előkelőség), Glenda Jacksonnal és Georges Segallal. Nekik se volt meg.   De ha már, akkor megnéztem több helyen is a Ferreri filmográfiákat, amelyből még kiszúrtam egyet, a Platon Lakoma dialógusának megfilmesítését. A youtube-on ez utóbbi fent van, de én jobb kópiát szerettem volna, és valamilyen nyelvi kisegítéssel, lehetőleg franciával, de az angol is jó.   Ez volt az a pont, amikor a privát FB oldalamon egy rövid postban a kb 700 ismerősömhöz fordultam, hogy segítsenek, és a Méhkirálynőhöz árukapcsolással Lakomát is hozzákötöttem… innen, ebből a csoportból egy ismerősöm adta meg a linket, így kerültem ide a múlt héten (2018 októberében járunk…). Megismételtem ezen az oldalon a kinti post lényegét, és ugyan (először azt gondoltam, teljesen jogosan) kicsit kikaptam, hogy nem tartottam volna be a házirendet (elolvastam a szabályok legtöbbjét, nem szegtem szabályt, jogos itt is kérni, de az igaz, hogy a pontos kérés formátuma és elsődleges helye nem ez), de a lényeg az volt, hogy kb. 3 nap múlva (!!!) megjött a link! Köszönöm itt is…:-)))   No, a hosszú bevezető után akkor a filmről. A színészek nem tudtak rosszak lenni, nem tudom, hogyan csinálták, a rendező, ők, de nem tudtak… szenzációs a játékuk… Van de… a filmet vagy 40+ éve láttam, csak a fő “poénra” emlékeztem, hogy a feleség agyonszekálja az amúgy korábban nagyonis kakas-a-mindenféle-szemétdombon férjet, hogy kamatyoljanak éjjel-nappal, azaz előfordulhat az életben, hogy az ember nagyon akar valamit (pl. férfi a nőt, vagy a férfi „a” nőt…), és amikor megkapja, azután már túl sokat is kap belőle, hogy nagyonis elege legyen belőle. A másik téma, hogy bizonyos történelmi és társadalmi környezetben a hímnek csak a faj továbbörökítése szempontjából van jelentősége, különben senki és semmi.   Hiányérzetem volt a két téma íveinek végigvitelében. Az első téma, a “poén” istenien van exponálva, bár a 40 éves (!!) férj gyors komoly, fizikai lerobbanása (a túlfokozott teljesítmény-kényszer hatására…) nem eléggé jól van végigvíve, nem eléggé hihető – legalábbis ilyen szélsőséges mértékben.   Ennek a kicsit – alapvetően forgatókönyvi – hiteltelen szálvezetésnek kihatása van a második téma hitelességére. Ha hitelesebb a férj fizikai teljes tönkremenetele, akkor a másik szál is hitelesebb lehetett volna. Érdekes módon a film hossza (70 perc!) is erről a forgatókönyvi bizonytalanságról szól nekem. Az első téma kifejtése egy mondjuk 30 perces kis játékfilmben kerekebb lehetett volna. Vagy az amúgy nagyon érdekes olasz kordokumentumként (sajátos matriarchátus-reziduumként) funkcionáló második témát jobban megalapozhatták volna a (“normál” 90 perces filmhosszra kiegészítő) “maradék” 20 perc az elejéhez hasonló színvonalon megírt forgatókönyv-kiegészítés leforgatásával…   Egészében egy nagyon jelentős, korának Olaszországát, és olaszos, finoman ironikus film-látást jól reprezentáló, extra színészi, jutalom-játékokat felvonultató filmalkotásnak, klasszikus olasz vígjátéknak tartom (klasszikus olasz vígjátéki vonal alatt főleg az Alberto Sordi, Vittorio Gassman, Ugo Tognazzi, NIno Manfredi, Monica Vitti, Ornella Muti és társaik, és a rendezők, mint Risi, Monicelli, Scola, Ferreri által képviselt vonalat értem, hogy csak a hirtelen eszembe jutott neveket mondjam…), a tartalmi vonalvezetés egyenetlenségeivel együtt…